Nem tudom, ki hogy van ezzel a fránya gyereketetéssel, én lassacskán kezdek beletörődni, hogy a lányaim átálltak fotoszintézisre. Nagyjából három éves koruk óta tart ez az állapot, és már a nagyobbik fiam is kezdi követni a példájukat. Hányszor, de hányszor mondom el napjában, hogy egyenek már végre! Tény, hogy már nekem is unalmas, gondolom, nekik meg aztán végképp elegük van a nyuvasztásból.
Mert ugye nálunk a reggeli így zajlik: Egyetek már, hát nem igaz, hogy órákat kell könyörögnöm nektek azért a fél falatért…
Az ebéd: Legalább megpiszkáltátok volna az ételt az elmúlt egy órában…
És a vacsora: Mégis, hogy csináljátok, hogy az evés végén több minden marad a tányérotokon, mint amennyit eredetileg kiszedtem?
Ostobaság, persze, mert úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy a kölkök nem ÉPPEN akkor fognak éhen halni a szemem láttára, teli tányérral az orruk előtt. Számtalanszor hallottam már: tegyük érdekessé, játékossá, képszerűvé a gyerkőc tányérján lévő falatokat. Jelentem, nagy erőkkel próbálkozom, vigyorokat, vicces fejeket alkotok, tetszik a lányoknak, de enni nem esznek többet.
Azonban találtam most néhány szendvics-ötletet, amelyeket Nektek is szeretnék megmutatni. Annyira jól néz ki egyik-másik, hogy miközben nézegettem őket, magam is megéheztem. Egye fene, ha már úgyis kezdődik az iskola, úgy gondoltam, veszek egy még mélyebb lélegzetet, felkelek fél órával hamarabb, összedobok néhány figurát. Ki tudja: talán előbb-utóbb mégsem indul el reggeli nélkül, csupán pár korty kakaóval a pocakjában itthonról egyik gyerek sem, vagy legalább az iskolában megeszi az ebadta a sajtos mobilját.
Szóval azt hiszem, azért az uborkatestű cickánypatkányért például tényleg érdemes lenne egyszer korán kelni. A járgányokat pedig külön ajánlom az apukák figyelmébe. Hátha rajtuk is kitör nagyhirtelen a hajnali alkotóláz...
Forrás: Decopeques.com
KOMMENTEK