Kérdezzétek meg bármelyik, már évek óta iskolába járó gyereket, hogy szeret-e iskolába járni! Szerintem 90 százalékuk azt fogja válaszolni, hogy nem, vagy ha igen, azt csakis a társaság miatt. Kérdezzétek meg azt is, szeretnek-e tanulni, szinte biztos, hogy erre is nemleges válasz fog érkezni.

De vajon miért van az, hogy amúgy tanulni vágyó és imádó gyermekeink, akik kíváncsian és nagyra meresztett szemekkel járnak az iskola előtt a világban, bekerülve az intézmény falai közé, hirtelen elvesztik érdeklődésüket és lelkesedésüket? Naná, hogy azért lehet így, mert az iskolarendszer nem gyerekközpontú, mert lexikális tudást ad át általában frontális tanítási módszerekkel. A rendszer kitalálói felnőtt fejjel gondolkodva szerették volna korlátok közé szorítani a gyerekeket, amire ők nyilván csakis kétféleképpen reagálhatnak: vagy bekockásodnak, vagy dacolni kezdenek.

Pedig fenntartani az érdeklődésüket és úgy leadni a tanulnivalót, hogy az még játékos is legyen, egyáltalán nem lehetetlen. Jó példa erre a berlini Carl-Bolle Általános Iskola, ahol fiatal tervezőpalánták egy csapata – a Baupiloten – olyan teret hoztak létre, melyben a gyerekek tapasztalati úton sajátíthatják el a tananyagot. Kúszhatnak, mászhatnak, különféle érdekességeket vizslathatnak meg közvetlen közelről, megtapogathatják, forgathatják a tárgyakat, miközben úgy ragad rájuk egy nagy halom tudás, hogy észre sem veszik, sőt, még élvezik is. Ha pedig elfáradnának, különálló kis olvasókuckókban tanulmányozhatják mindennek az elméleti részét is.

Bárcsak nem egyedülálló kezdeményezésről volna szó, és bár nemcsak tőlünk nyugatabbra lennének efféle törekvések!