Nem mondok újat, megjelent a Micimackó folytatása, Micimackó visszatér (Móra Kiadó, 2009) - bár inkább Róbert Gida tér vissza, mint tudjuk, Micimackó mindig is ott volt. Nehéz a kritikus dolga, mert egyrészt kötelező a Micimackóért rajongani, másrészt kötelező az újat nyilván lehordani, ami ezer másolat, minden igénytelen gadgetről ránk vigyorgó sárga mackópofa láttán teljesen jogos gyanakvás.

Csakhogy én már az első pontot se teljesítem: engem a Micimackó gyerekként nem igen fogott meg, jobban érdekeltek a kegyetlen és csodás és akciódús népmesék, majd később a valós környezetben játszódó gyerekregények. Micimackót felnőttként is olvastam, és így inkább kirajzolódott számomra a szöveg finom humora, mely minden szereplőt egy-egy tipikus emberi viselkedésforma karikatúrájává tesz, melyben Róbert Gida is csak egy akaratos kisfiú és jóval kevesebb benne a báj, mint utánzataiban. Alapja még a cselekménymentes mese, a hétköznapok esetlenségének és értelmetlenségének bemutatása - mindez persze, és itt van a kutya elásva, rettentő pozitívan láttatja a világot, tehát ez az esetlegesség és véletlen és semmit tevés és idegesítő viselkedés jót szül, köszönhetően annak, hogy a szereplők picit, többnyire némi nyomás hatására, meghaladják saját magukat, amiből egy-egy mondattal persze mindig visszavesz a mesélő, így a giccset is ügyesen elkerüli.

Na, akkor most valamit le kell szögezni. Minden ellenkező állítás ellenére - és itt az új író, David Benedictus előszavára is gondolok - ez nem az a Micimackó. Ez ugyanúgy egy Micimackó ihlette történet, mint a Disney-könyvek, csak ezerszer, összehasonlíthatatlanul színvonalasabb. Mert ellenben Benedictus állításával, nem 80 másodperc, azaz majdnem semennyi idő telt el az első óta, hanem valóban évtizedek. Ezalatt megváltozott a gyerekek (és felnőttek) viszonya az olvasáshoz és a szövegek sűrűségéhez, Micimackóra pedig rárakódott sok évnyi feldolgozás és rajongás. Azoknak a felnőtteknek tehát, akik Micimackó-rajongók, ez a könyv nem nyújt eleget - náluk borítékolható a csalódás. Mert olyan, mint a sűrített tej, amit Mackó iszik: minden benne van, de mindenből több. Több a cselekmény, több a tárgy, több a nagybetűvel kezdődő Nagyon Fontos Dolog, ami persze így veszít ironikus hatásából, több a méznyalogatás. Több a körülményes kifejezés és botladozás, és ettől édesebb a bumfordiság. Több a végén az ígéret, hogy Róbert Gida visszatér, és ettől kevesebb a szomorúság és kevesebb a magány.

Azok a gyerekek viszont, akiknek a szívéhez nőtt Micimackó, egy színvonalas és szép könyvet kapnak, amiben újra találkozhatnak kedves hősükkel, és nagyjából hasonló kis történetekben újabb kalandok során azonosulhatnak vele - és ha a kalandok itt jóval kalandosabbak is, mint az előző részben, ez őket valószínűleg nem zavarja, mert ők is több kalandhoz vannak szokva. A könyv nem ismétli meg tehát az eredetit, de színvonalas gyerekregény, jó esti olvasmány, csak ajánlani tudom, én élvezettel olvastam és éreztem, hogy mennyire jól lehetne felolvasni.

Hasonló a helyzet Csoda és Kósza  körül a Föld (Pozsonyi Pagony, 2009) kötettel, bár ott ugye, azonosak a szerzők. Számomra érezhetően itt egy folytatásról van szó, tehát mindaz, ami friss és meglepő volt az egyben, itt megszokott - Baranyai András rajzai például megszokottan zseniálisak. Csoda és Kósza kalandjai hosszabbak, zsúfoltabbak, néhol akciófilmesen sűrűek és zúzósak: de valószínűleg csak nekem nem olyan vicces az uszoda szétverése, mindenfajta értelem és kifutás nélkül, a kiskorú hallgatóság a hírek szerint jót röhög a burleszkes poénokon. A történetek néhol hirtelen érnek véget, kevesebb a merengés, élesebbek a figurák, tehát merengőknek nem ajánlom, annál inkább azoknak a szülőknek, akik már nem tudják, mit olvassanak fel a sok modern merengésből történetre és poénra éhes gyerekeiknek. Az elsővel szemben itt sok a didaktikus tartalom, ahol a szerző a lexikális tudást a történetbe vagy egy-egy figura megszólalásába csomagolja, persze tréfásan, így aztán a gyerekek észrevétlen megjegyzik Olaszország nevezetességeit.

Olvasás közben végig nyilvánvaló volt számomra, hogy a könyv gyerekközönségét valószínűleg az én fenntartásaim a legkevésbé sem zavarják, épp az a rohanó akciódússág és meglepő következetlenség villanyozza fel őket, ami engem időnként lelomboz. Igazából az utolsó, önreflektív fejezet szerettette meg velem igazán a könyvet, melyben Kósza Csoda akar lenni, mert úgy érzi, Csoda jobb színben tűnik fel a mesékben, mint ő. Ezért nagy versenyt szervez, hogy ki a legnagyobb Csodaló a világon. Az akadályverseny során persze mindenki teljesen irracionálisan, illetve saját szabályai szerint viselkedik, a történet széthullással fenyeget, Csoda és a csoda meg az ész menti meg a helyzetet, és kiderül, hogy mindenki nyugodtan lehet önmaga. Nekem az első mindig első marad, de ez sem méltatlan elődjéhez.

A poszt a Két Egér Könyvesbolt támogatásával készült.