Nem titkoltan elfogult könyvajánló következik. Van egy csomó könyv, amit csak a rajzokért szeretünk, szeretek és van sok, főleg nálunk, amelyben a szöveg elfeledteti az esetleg gyenge kiállítást. Lackfi János és Molnár Jacqueline közös munkáinál, a Kövér Lajos-köteteknél végig a tökéletes összhang és derű érzete kerít hatalmába.

Mind a szöveg, mind a színek és formák mélységébe húzó illusztrációk ugyanis derűt és erőt sugárzanak. Lackfi a Lázár Ervin-féle magyar meseírás hagyomány legjobb folytatója: amikor a leghétköznapibb, egyszerű emberek válnak mesés figurává, hogy a mesében egy-egy mindennapi, se nem jó, se nem rossz tulajdonságuk egyszerivé és csodálatossá tegye őket, olyan emberekké, akik segíteni és hatni tudnak. Persze mi más által, mint a szereplőinket összefűző barátság, szeretet által. A dolgokat pedig megoldja a véletlen: míg a szereplők szöszmötölnek, az események szépen elcsordogálnak a végkifejlet felé. Mintegy mellékesen, de persze a szöveg leglényegeként pedig „szinte lábrakap s mászik a súroló kefe; fölötte egy kis faldarab azon tűnődik, hulljon-e.” Azaz a tárgyak és a kisvilág, a színes téglák és a színes zokni, a fák és a kutyakölyök, minden apróság fontos és érdemes a figyelmünkre, mert a világ egy-egy tükörcserépében az egészet és önmagunkat láthatjuk.

A szemlélődés eme apológiáját a második kötet végén, amikor Lajos szerelmének bemutatja az utcáját, direktben is elolvashatjuk. Hogy Kövér Lajos a róla elnevezett utcában lakik, mert azt, méreteinél fogva kitöltötte, szimbolikus jelentéssel bír: így tölti ki környezetét és lakja be, teszi otthonává a nem szűnő figyelem.

Figyelem és derű, ugyanezt látom Molnár Jacqueline rajzaiban. Az előző a vörös könyve volt, most minden kék. A csodálatos színű montázsokat apró ceruzarajzok díszítik, ellenpontozzák az elnagyolt, groteszk formákat a maguk másféle groteszkjével. Illusztrációi kilépnek a könyvből: én tőle tanultam meg végre normális és sokféle macskát rajzolni, macskában most is remekel, és kipróbálhatjuk a technikáját is, az újságpapírra felvitt színekből kivagdosott, ragasztott képét. Ahogy Lackfinál, nála is összeér a valóság és mese: átlátszik az újságpapír a mesebeli színeken.

A cselekményről nem árulok el semmit. Annyi elég, hogy úgy tud izgalmas nyomozási történet maradni, hogy nincs negatív szereplő, mindenki kétbalkezes. Egy-egy fejezet magában is megállja a helyét, így olvasható esti meseként is (bár kicsit hosszúak a fejezetek, de ez a gyerekeket alvás előtt/helyett cseppet sem szokta zavarni). Persze a szülőknek is kedvez – elvégre csak egy ötgyerekes apa írta – van rendőrös poén, napszemüveg és fuksz, egy kis alkoholista mezőkerülő, no meg rengeteg kiszólás és kérdezés az olvasók felé, akik leginkább a kisiskolások lehetnek. Amiért még szerethetjük: sokan panaszkodnak, hogy kevés a fiús könyv. Nos, a Kövér Lajos második része tipikusan fiús, edzőtáborral, rengeteg muszklival - nem nagyon tudtam elnyomni mosolyomat a töméntelen óriás olvastán, akik rendre jámbor erődemonstrációval oldják meg konfliktusaikat, kivéve persze Lajost - és jó kis autósüldözéssel a végén.

Tehát kinek? Kisfiúknak, vagány kislányoknak, vicces, de nem akciódús meséket kedvelő szülőknek, Molnár Jacqueline rajongóknak. Nem csak azoknak, akik olvasták az első részt, mert a szerző meglehetősen frappánsan - bár Kästner ezt jobban csinálta - összefoglalja az első részt, de azért azt is olvassuk el, mert talán még jobb, mint a második.

És persze egy elvarratlan szerelmi szál és egy érthetetlen motivációjú bűnügy után még jó, hogy jön a folytatás.

Azt pedig, hogy miért is van Lajosnak arany keze, tényleg nem árulom el, de az van! Ritka, hogy egy végig jó történetekkel teli mesekönyv ennyire édesség-mentes és lebilincselő legyen. Arany kéz kell hozzá.