Malomkeréknyi, ártatlanul csodálkozó szemek, bűbájos, kunkori manósipkák. Hatalmas, lógó tapsi- vagy propellerfülek, látható vagy csupán képzelt, hófehér angyalszárnyak. Megannyi nyurga, pipaszár lábat himbáló színes tündéralak, szólni egyik sem tud, csupán a tekintetük mesél, mindegyik más történetet dúdol halkan magában.
Hallod is talán, vagy inkább csak megérzed? Az egyik történet pontosan a tiéd, rólad szól, kezedbe veszed a puha pamutlelkű lényt, nem kérdezel, csak tudod, hogy biztosan eljön veled, hazakísér. Elhiszed, mert a mesékben hinni kell, jó oka volt annak, hogy megszületett, hogy éppen rád várt idáig. Bármit elmesélhetsz neki, legyen az hatalmas vagy egészen apró, összebújós, kuncogós titok, összes figyelme a tiéd, hatalmas szemében ott a bizalom és te eltűnődsz: talán még most is éppen ébren álmodik?
Hidegek már a hosszú délutánok, egyikük meleg sálat, másik vastag, kötött pulóvert visel, hosszú lábukon színes harisnya, a hazaúton össze ne fagyjanak. Várnak ők is valakire, akiben saját, különös daluk dobog, mert pontosan tudják, hogy van ilyen.
Ez itt, a sarokban egy tétova, fázós nyúl, kerek pocakját zöld virágokkal hintette tele, mintha a tavaszi rétet hordaná magán, pöttyös fülét időnként meglengeti, hosszú karját ölelésre tárja.
Csinos pöttyeit úgy tűnik, csíkosfülű társa is megirigyelte, éppen mellette álldogál, nyakiglábain billegve puha sáljában várja a tavaszt. Most éppen elmereng, kerekded arcán tétova felhő fut át olyan gyorsan, talán észre sem veszed. Lopva rápillantasz újból, már nem felhő, csupán szelíd mosoly az, ami feldereng.
Egy árva kis tündér didereg mellettük, sálja fölé kapucnit is húzott, most is álcázza magát. Hosszú szőke fürtjeit takargatja, rejti, óvja-félti a titkát, csak annak árulhatja el, ki rejlik az álruha alatt, aki arra érdemes. Keresi azt, aki majd csak az ő meséire figyel ezután, akinek mindössze az ő láthatatlan tündér-volta kell.
Nicsak! Egy mesehős… Piros pöttyös kislány, takaros köténykében. Kedvesen mosolyog, régi ismerősként int. Nem fél a farkastól, ez az ő álma, akit akar, azt képzel bele. Zsebóra szemével cinkosan rád kacsint, tudja, hogy ha másét nem is, de az ő meséjét biztosan ismered.
Colos mackók járnak lomha medvetáncot: rongylábuk nem is dobban, összekapaszkodnak, egymást el nem eresztik: félnek tán? Bundájukra pulóvert is húztak, téli álomhoz valót, vastag-meleget. Egyiküket különös, két színben játszó szeme teszi szomorkás-vidámmá.
Öreg, kockás medve ropja vele szakadatlan, sokat látott, bölcs szemeiben ott szunnyad a remény: bár ha megtalálná, nem csak medve-társban, aki mellé ülne, aki meghallgatná hosszú történetét.
Hárman vannak az összeolvadt táncban, a harmadik alak fiatal medvelány, virágfüleit kissé megbillenti, vidám színű keze-lába, pöttyös teste mindenkit kacagásra késztet. Nyakán átvetve hópehely-színű sálja, kecses lábaival óvatosan, ütemre lépked.
Az egész társaságot féltőn vigyázza két csupavirág-csupaszín őrangyalka, a Karácsony angyalai. Virágos-sokszínű ruhájukban, kitárt szívükben, hatalmas szemükben, békés mosolyukban ott csillog az egész ünnep. Hópihe-szárnyaikkal aprókat verdesve szeretettel néznek a világba, tudják, az ünnepben ott van a mese, a remény, hogy valóra válhat minden álom.
Lehet bárkinek barátja, odafigyelő, mindent tudó, meghallgató, még akkor is, ha tényleg csak egy kis játék. Semmi különös. És mégis az.
Forrás: a Meska és a Figurka Design
KOMMENTEK