Alig egy órát zötykölődtünk a vonaton, mégis, mikor leszálltunk róla, olyan érzésünk volt, mintha kiszakadtunk a világból. Míg Cyrékre vártunk - akinek venyige kommentárjait félkövér betűkkel olvashatjátok a szövegbe tűzve -, hogy elénk jöjjenek, az állomás melletti parkolóban tollasoztunk egy kicsit, illetve Ember szívta a vérem, hogy a világ végére hoztam. Mintha bánta volna.

Aztán végiggördültünk a kocsival Tápiógyörgyén, majd a falu végén lefordultunk egy földútra és megláttuk az Ágnes tanyát. Ha azt mondom, szerelem volt első látásra, kicsit sem túlzok: körös-körül mezőgazdasági földek, amiből az útról csak a tanya csúcsa látszódott ki, onnan pedig semmi sem látszódott az útból, csak a falu egy-két házteteje. Még a templom tornya sem, pedig mégiscsak az Alföldön jártunk már.

Mi időközben kipakoltuk a lecipelt élelmet (hű, kamra, de mekkora!) – mint utólag kiderült, 10 napra is elég lett volna, no de biztos, ami biztos – és felderítettük a tulajdonossal és a gyerekekkel együtt a tanya minden apró szegletét. Magamban már előre kiosztottam a fekhelyeket is, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, elvégre a későn érkezők úgyis csak a szünet után foglalhatják el helyeiket.

Az első idegkisimító mozzanat az volt, mikor kiszálltunk, és a fülünket megcsapta a csend. No meg a 4 Vad ordibálása. Nem volt itt autó, villamos csengetés, buszbrummogás, léptek koppanása, csak némi madárcsicsergés, a bogarak zümmögése és a ház előtt álló hatalmas nyárfa leveleinek esőszemerkélésre emlékeztető zizegése. Bent a házban ismét kicsit tovább egyenesedtek amúgy gubancos idegeink: békebeli időkre emlékeztető berendezés, búbos kemence a szobánkban (valld be, hogy jó kis helyet sorsoltam nektek), hatalmas helyiségek, párosítva azért minden kényelemmel – itt még mosogatógép is volt, nem úgy, mint otthon.

Sőt, mikor még csak készülődtünk az útra, Cyr felhívott – vagy hatszázadjára -, hogy akkor ő most milyen fűszereket csomagoljon be – én már csak röhögtem, előre sejtve, hogy nagyjából a fél lakást konyhástól felpakolta megbízható paramami módjára -, még úgy voltunk vele, hogy ami kell, majd megvesszük a faluban.

Végül is alig vittem fűszert. De tényleg. Az oreganoban persze nem lehettem biztos, hogy ott is lesz, anélkül meg nem pizza a pizza, ugye…

Aztán kiderült, hogy nemcsak só és cukor van a konyhaszekrényben, de különféle szárított fűszernövények, kakaó, citromlé, liszt és olaj is. Edényekből annyi volt, hogy még népes csapatunk – 7 gyerek és 5 felnőtt – sem tudta elfogyasztani mind a három nap alatt, igaz, Cyr többször mosogatott is, persze, géppel.

Jelentem, kézzel is.

Persze a tanyának minden zegét-zugát fel kellett derítenünk, ebben a kölkök hathatós segítséget nyújtottak: mire mi lepakoltuk a cuccainkat, ők már mindent végigkutattak. Két fürdőszoba, két konyha, egy nyári konyha – kemencével és tűzrakó hellyel – állt rendelkezésünkre, és bár többen voltunk, mint a magyar fociválogatott, szerintem egy barátságos bajnokságra érkező másik 3 csapat még simán elfért volna mellettünk.

Akkor viszont nem mosogattam volna kézzel.

A legnagyobb attrakciót mindannyiunknak az a perc jelentette, mikor kinyitottuk az istálló átalakított épületének ajtaját – egy hatalmas, kb. 60 négyzetméteres játszószoba rejtőzött mögötte, tele társasjátékkal, hencsergős párnákkal és babzsákfotelekkel, gyönggyel, papírral, sportszerekkel, könyvekkel.

Remek, gondoltam. A délutáni felnőtt-alvás idejére ide tereljük az összes kölköt.

A játszóháztól jobbra, az egyik fészerben, ahol a gerenda alá egy fecskecsalád fészkelt, pedig ott állt a sarokban egy fazekas korongozó, agyaggal. Innentől kezdve a csajokat ki sem lehetett robbantani erről a területről, mi pedig tudtuk, hogy a hét gyerekből ötöt nem nagyon fogunk látni az elkövetkezendő napokban.

A maradék kettő meg csak elkaristol az udvaron.

Táborhelyünknek hallgatólagos megegyezéssel a nyári konyhát jelöltük ki, ahol több kancsónyi finom citromfű tea várt ránk – a szobákban is találtunk egy-egy kancsó frissítőt -, gyakorlatilag itt éltünk három napot és éjszakát.

Azóta is egyfolytában innék ilyen finom citromfű teát.

A gyerekek birtokba vették az egyik csodaszép, franciaágyas és vendégágyas szobát – három nap nonstop pizsiparti, majd biztos kihagyják -, és ami csoda, éjszaka nem nagyon volt felkelés, anyátakarom, miegymás. Helyette aludtak, egymás hegyén-hátán, igaz, első éjjel csak úgy éjjel 11 felé ájultak el. Második éjszaka már nem volt ilyen gondunk, kiszívta őket a jó levegő, meg az egész napos rohangálás.

Mert nem ettünk meszet, hogy a viháncoló lányokkal egy légtérben aludjunk. A két apróvad azért nem hagyott unatkozni.

Mi a ház alsó traktusának másik részét foglaltuk el, a mi szobánkban ott állt a búbos kemence, meg is néztük a kemence sutot, de sajnos nem próbálhattam ki, milyen érzés, hisz a kemence nem üzemelt. Ellenben a padkán ott volt egy csomó mesekönyv és felnőtteknek való újság, diavetítő sok-sok filmmel és még további 8-10 társasjáték. Az biztos, hogy ha esett volna az eső, akkor is lett volna mit csinálni.

A fürdőszobákban ott várt a legkisebbekre a babakád, a WC szűkítő, a fellépő, és kérésünkre a legkisebb Vadnak még egy rácsos ágyat is bekészítettek. Nem ám azt a vacak utazóágyat, valódi rácsosat. Mint otthon.

Én még egy pelenkázó alátétet is találtam, de az már valódi úri huncutságnak tűnt. Negyedik gyerek itthon is csak eldobható alátéten kerül tisztába, tanyán se kapassuk el.

De egyébként is minden tekintetben bababarát volt a szállás: az étkezésekhez ott volt az etetőszék, az előke, és a kicsiknek való étkészlet, és persze a melegítéshez szükséges mikró, ami éjszaka azért még esetünkben is jó szolgálatot tett.

Mondtam ugye, hogy nem unatkoztunk.

Gyakorlatilag a pelenkán, a ruhákon, a kaján és a gyereken kívül mást nem is kell ide hozni senkinek, aki apróbb poronttyal érkezik. Bár a kajára sincs gond, ha előre megrendeli az ember az ebédet.

A tanya udvara csodaszép, csupa virág, fű, a kerítés mellett bodza nő – épp virágzott -, és persze innen sem hiányozhatott a gyerekeknek való játék – hinta, pingpongasztal és egy mászóka várta izgága gyerekeinket. Nem kérették sokáig magukat.

A tanyát körülvevő hatalmas földek a tökéletes elzártság érzetét keltik, az ember végtelenül távolinak érzi a civilizációt. Pedig az nagyon is közel van, kb. 300 méternyire, éjjel még a pislákoló utcai világítást is látni lehetett valamelyest. Jellemző az éjjeli csendre – eltekintve a tücskök és a békák kórusától -, hogy egyként kaptuk fel a fejünket, mikor egy autó elhajtott az országúton. És hogy mi, városi puhányok mennyire elszoktunk már a természettől, azt jól példázza, mikor Cyr egy bagolyfélétől rettegte halálra magát, aki a digitális gép pityegésére válaszolt reménykedve, hátha valami társra talált.

Az egy nagyon is idétlen hangú bagoly volt. Tudom, hogy végig rám utazott. Lehet, hogy zaphodbb varázsolta oda?

A falu maga is csodálatos – a központ szépen ápolt, fantasztikus az óvoda és iskola épülete, csodaszép a templom, és itt még sok-sok régi parasztház áll. Az ellátás remek, a pékség még vasárnap is nyitva tart este hétig, több élelmiszerbolt is van, és még egy éjjel-nappali mellett is dönthetünk, igaz, csak este kilencig.

Mármint addig volt nyitva. A döntést hamarabb kellett meghoznunk.

A pályaudvar felé vezető úton áll egy vadonatúj, gólyás játszótér, ami gyakorlatilag a falu címerállata is lehetne, annyi fészkelt belőlük a villanyoszlopok tetején. Mondjuk, az esti békakuruttyolást hallgatva, ez teljesen érthető is volt, itt aztán nem kell attól félnie egy gólyamamának, hogy nem lesz mit adni az éhes csőrökbe. Egyikőjük rendszeresen úgy fejmagasságban szállt el a tanyaudvar felett délutánonként.

Gólya- és fecskefalu. Fecskéből is rengeteget láttunk, a fészerben lakó pár pedig egész nap ott valcerezett a környéken.

A faluban több programlehetőség is van: meg lehet például nézni Marika néniék gazdaságát, ahol tyúkok és kakasok, kacsák, tehenek, kutya és még egy ló is van. Marika néniéktől egyébként házi tejet és sajtot is lehet rendelni, amit a megbeszélt időpontban leszállítanak a tanyára. Mikor ott jártunk, épp volt egy fészekaljra való kiscsibe és két-három fészekaljnyi kacsagyerek is.

Macska is volt, két kölökkel. Persze, azt Ti már nem láthattátok, puhány banda, menekültetek vissza a csepergő eső elől, miközben én sajtokat kóstolgattam.

De ha a gólyás játszótér mellett elfordul az ember, és nyílegyenesen kihajt a faluból, úgy 2 kilométer megtétele után megtalálja a Pokol-tanyát, ahol hatalmas területen még több látnivaló vár. Mi a lovaglást választottuk, száron vezetve, mert egyébként nem értünk mi annyira ehhez, de a gyerekek így is élvezték. Az egyik lovat Ópiumnak hívták – az anyja Cannabis névre hallgatott -, érdekes módon mégis a másik, Filkó tűnt álmodozóbbnak, ő például a galoppot is egészen sajátos technikával képzelte el: sebességnövelés helyett a mélyebb lábrogyasztást választotta, ám azt olyan tökélyig fejlesztette, hogy a hátán ülő kölök sugárzó arccal nem vett észre semmit.

Egy botlás kivételével. A négy láb séma bejött. De ügyesen kezelték a problémát ló és kölök egyaránt.

A Pokol-tanyán működik egy kisállatkert is, mosómedvével, - mind megette az almát, amit a gyerekektől kapott, csak tessék-lássék mosta - kimentett borzkölykökkel és rókával, teknősökkel, tengerimalacokkal, emuval és struccal. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek egytől-egyig oda voltak értük.

Lehetett volna lovaskocsikázni is, sajnos, arról most lemaradtunk, ahogy a pálinkafőzdét sem néztük meg közelebbről, talán majd legközelebb. Mert bizony nehéz volt hazaindulni, és abban az egyben egyetértettünk, hogy ide még el kell látogatnunk, de akkor már nem csak három napra.

Részemről benne vagyok. Most már azt is tudom, hogy több kaját akkor sem kell hoznunk…

Köszönjük az Ágnes tanya és a Palóc vendégház, a családbarát szállások tulajdonosainak a meghívást!