A gyerekeknek általában van egy kiválasztott kedvencük, az én Dorkámnak Husi babája, Borcsámnak pedig Lívia macija van. Az enyémet Csicsísnek hívták, ami a babatakaróm volt a párnám alá hajtogatva és annak a csücskét szorongattam évekig. Megpszichologizálhatjuk, miért is van szüksége a gyerekeknek ilyen állandó alvóstársakra, gondolom a a szorongások feloldása áll a háttérben, illetve az éjszakai védettség-érzés elérése is talán.
Vannak gyerekek, akik kicsit jobban félősek, ilyen nálunk Borcsa, aki 2 évesen kitalálta, hogy fél az őzikéktől és ha eljött az éjszaka, akkor őzikéket látott mindenfelé. Mára az őzikézés elmúlt, de a sötétben való félelem megmaradt.
Az Echo babát erre találta ki a készítője, Emi Schenkelbach, hogy a gyerekek a félelmeiket elmondhassák neki, kiönthessék a szívüket. Mondjuk nem tudom Dorka mit szólna, ha Borcsa a mellette lévő ágyon sutyorogna éjszaka Echoval, jó eséllyel az hallatszana ki a szobából, hogy "maradj már csöndbeeeeen!" de ez mellékszál. Echo pocakjába és karjába bele lehet beszélni, üreges belül, így kissé torzítva visszhangozza a beszédet ezzel egy sajátos beszélgetést generálva.
Jópofa és ötletes, így tényleg lehet beszélgetni a kis éjszakai őrző-védővel. Bár minden attól függ, mennyire torz a visszhang és akarja-e egyáltalán a kölök, hogy az alvóstársa visszabeszéljen neki.
Forrás: Emi Schenkelbach
KOMMENTEK