A babaúszás nálunk kimaradt annak idején, főképp anyagi okok miatt, meg azért, mert a gyerek a csöpögő csap láttán is vöröslő fejjel kezdett üvölteni, de mindig is nyálas érzelgőséggel reagáltam azokra a képekre, filmfelvételekre, amelyeken csöppnyi emberkezdemények kapálóznak a víz alatt. Vicces, ahogy tágra meresztett szemmel élvezik, hogy az egyébként viszonylagos mozdulatlanságra ítélt testük felett ismét elnyerték az uralmat, mint anno az anyjuk méhében. Bár ott meg helyszűke miatt volt korlátozott a mozgási lehetőség.
A gyerek a vizet úgy 2,5 éves korában kezdte élvezni, azóta pedig kétéltű üzemmódra váltott, és mindenkit megalázó helyzetekbe kever, aki liluló szája és reszkető végtagjai ellenére is megpróbálja kihalászni. Például a nagyapját, aki pár éve a hóna alá csapta, úgy cipelte kifelé a Magyar Tengerből, mert a gyerek minden könyörgés ellenére sem volt hajlandó saját lábán távozni. Kapott érte hideget-meleget: undok vagy, nem szeretlek, megmondlak anyának... De a legjobb, hogy időnként sikítva üvöltötte azt is, hogy segítség. Apám feje égett, az egész üdülő röhögött.
Hasonlóképp vízimádó kölkökről készíthette Water Babies című fotósorozatát Zena Holloway is. Képei egy meseszerű világba kalauzolnak, némiképp a Sehányéves kislány finom, romantikával fűszerezett rajzaira és Anne Geddes némileg csöpögős babafotóira emlékeztetnek - na jó, meg erre a régi, de nagyon remek zenére is. Talán nem véletlenül: a finomság és a romantika ezekben a képekben is tetten érhető, ám sajnos, nem sikerült a csöpögős giccseség határát nem átlépni. Ennek ellenére a képek hatnak rám - de szerintem ez már csak az a bizonyos érzelgősségem lehet, amit az elején emlegettem.
Forrás: Zena Holloway
KOMMENTEK