Tegyük a kezünket a szívünkre: bármennyire is remek dolog, ha a gyerekszoba hatalmas, egybefüggő, fénnyel átjárt tér, elegendő hellyel a kiskrampuszok rohangálására és öngyilkos manővereire, azért a gyerekeknek gyakran van szükségük egy kis elvonulásra. Egy zugra, ahol megbújhatnak, vackolhatnak és titokzatos, szülői szem elől elzárt műveletekbe merülhetnek. Az ilyen célokra jól jöhet egy függöny vagy egy szoba közepére állított polc, de az igazi mégiscsak egy olyasfajta tárgy, amit nem kell fáradságos munkával rögzíteni, ugyanakkor nem fenyeget a veszély, hogy a gyerekre dől. Azaz egy paraván. Az már csak hab a tortán, ha a paraván az elmúlt fél évszázad egyik legjobb (és legmenőbb) formatervezőjétől származik.
Enzo Mari eredetileg 1967-ben tervezte ezt a remekbe szabott, felnőttesen minimalista és mégis gyermekien játékos hullámpapír térelválasztót a Danese számára. Ez a kilencven centiméter magas, kihajtva három méter hosszú paraván remekül variálható, a lábai között viharos autóversenyek bonyolíthatók, pár mozdulattal egyszemélyes várrá alakítható, de akár egy szobarész leválasztására is alkalmas.
A tárgy külön erénye az elegánsan elhelyezett finom formák bravúros gazdagsága. Az egyes elemeket különböző alakú kivágások zárják és tarkítják, szinte végtelen számú lehetőséget teremtve a kukucskálásra, átnyúlkálásra és "bújkálásra", egyszóval mindarra, amit a kisgyerekek általában nagyon élveznek. A hullámpapír felületének látszólagos egyhangúságát pedig remekül oldják a különböző színű mintázatok, amik hol egy téglafalra, hol egy lugasra, hol egy vízesésre, hol pedig egy rakétakilövő állványzatára emlékeztetnek.
Talán csak egyetlen hátulütője van e szépséges darabnak: hogy kilencven eurós árához meglehetősen rövid élettartam társul. Bizony könnyen előfordulhat, hogy drága pénzen beszerzett paravánunkat három-négyéves gyermekeink néhány órán belül annyira leszedálják, hogy a kutyaházba sem lesz jó alomnak. Azt pedig mégsem mondhatjuk nekik, hogy "tessék, itt egy paraván, remek várat lehet belőle csinálni, DE NAGYON VIGYÁZZATOK RÁ!"
És hogy miért most kerül szóba itt a Gyerekszoba-blogon egy 1967-ben tervezett paraván? A válasz a tervező személye. Enzo Mori ugyanis az olasz formatervezés nagy öregje, hazájában valóságos design-intézmény, akinek immár több mint félévszázados pályája és integratív életműve majdhogynem egyet jelent az amúgy sem szegényes itáliai formaművészettel. A "művész" - ő maga gyűlöli ezt a szót - előtt tisztelegve Torinó Város Modern és Kortárs Művészeti Galériájában nagyszabású retrospektív kiállítás nyílt Enzo Mari műveiből. Ennek alkalmából a Corraini kiadó inéhány hete ismét piacra dobta ezt a klasszikussá nemesült paravánt, az olasz felső-középosztály gyermekeinek legnagyobb örömére. Bár minket itt Magyarországon kevéssé érint a dolog, érdemes néhány szót vesztegetni Enzo Marira, hiszen a kortárs gyerek-dizájnerek legfontosabb inspirációs forrásáról beszélünk. Némiképp élesebben fogalmazva: ahová csak nézünk az ezredfordulós dizájnpiacon, mindenütt szégyentelen Enzo Mari-nyúlásokat látunk.
Az 1932-ben született Enzo Mari a legkevésbé sem szándékozott formatervező lenni. A milánói Brera jó hírű iskolájában hallgatott irodalmat és művészettörténetet, majd érdeklődése a vizuális érzékelés pszichológiája felé fordult. Innen már csak egy lépés volt a formatervezés elmélete, majd gyakorlata. Enzo Mari világéletében büszke volt arra, hogy amit a dizájnról tud, azt autodidakta módon sajátította el. Meglehetős iskolaellenességét az sem törte meg, hogy a hatvanas években, már igen fiatalon számtalan olaszországi egyetemre és művészeti iskolába hívták tanítani.
Enzo Mari mindig is elméleti ember volt, ám a teoretikus megközelítés nála elképesztő formaérzékkel és lenyűgöző anyagismerettel párosult. Tölgyfától műgyantáig, fémtől textilig, műanyagtól üvegig minden matériát virtuóz módon kezelt. A Nuove Tendenze (Új Irányvonal) nevű formatervező-csoport tagjaként erősen minimalista felfogásban dolgozott, de a modernizmus nála sosem jelentette a Bauhaus-féle "tegyünk egy nagy sárga kockára egy kis piros kockát" rutinjává silányuló módszertant. Enzo Mari mindig belevitt tárgyaiba egy kis trükköt, amitől azok túlléptek a puszta funkcionalizmuson, és "életre keltek". Itt van például egyik legjobb műve, amit egyébként egy gyerekeknek szóló "természetismereti" sorozat részeként készített, az Alma.
Amellett, hogy a végletekig egyszerűsíti az alma formáját, ebbe is beilleszt egy apró finomságot, amitől az egész működni kezd, több lesz, mint egy nagy piros folt a falon: alig észrevehetően árnyalja a felületet, egy szinte láthatatlan színátmenetet visz bele, amitől az alma "megmozdul" és élni kezd. A mű minőségével nincs összefüggésben, de állítólag a Sarah Jessica Parker-Matthew Broderick házaspár konyháját is egy ilyen Enzo Mari-alma uralja.
Valószínűleg az "életre keltett minimalizmus" problematikája vezette Enzo Marit a gyerekjátékok és gyerekkönyvek világához. A neves olasz dizájncégnek, a már említett Danesének tervezett első tárgya egy fantasztikusan míves, ugyanakkor alapvetően minimalista kirakós játék volt, a híres 16 állat.
Ez a csodás, 1957-ben alkotott puzzle kétségkívül minden gyerekjátékok csúcsa. Az első sorozat nemes faanyagból készült (később a Danese több sorozatot kiadott, egyet műgyantából egyet papírmaséból, manapság évente, korlátozott példányszámban ismét fából), és az erezeten jól látszik, hogy egy lapból fűrészelték ki. Azt hiszem, a képeket látva nem szükséges különösebben magyarázni, miért aratott azonnal elsöprő sikert.
Enzo Mari még évekig variálta az alapötletet - anélkül, hogy az kiürült volna. 1961-ben elkészítette a Libikóka című képeskönyvet, amiben ugyanazok az erények csillognak, mint a kirakósban. A puzzle játékállatai ezúttal egy könyv lapjain jelennek meg. A könyv "sztorija" annyira egyszerű, hogy az már kétségkívül a zsenialitás határát súrolja: a leporellószerűen kihajtható lapokon az állatok mérleghintáznak, oly módon, hogy az egymás után következő jelenetekben újabb és újabb állatok állnak az előzőek hátára, így a könyvet lapozgatva a hinta ide-oda billeg.
Enzo Mari készített még egy kirakóst a Danesének, a szárazföldi állatok helyett "a tenger gyümölcseivel": halakkal, polippal, cápával, bálnával. Bár ez a puzzle nyilvánvalóan az előző testvérdarabja, mégsem utánlövés: a játékban a finom, kecses, kacskaringós formák uralkodnak, a vízi élet nagyszerű megidézése.
Annak bizonyítékaként, hogy Enzo Mari nem csak ezt a puzzle-dolgot volt képes variálni, álljon itt még egy gyerekkönyve, a maga módján szintén forradalmi darab. A Fabula-játék című kötet nem annyira hagyományos könyv, inkább kártyasorozat. Az egymásba illeszthető lapokból álló együttest nem olvasni kell, hanem "összerakni", méghozzá állandóan változtatható sorrendben. Így a mesét tulajdonképpen a gyerek, az olvasó rakja össze úgy, ahogy az egyes lapokon megjelenő állatok és környezeti elemek egymás mellé kerülnek: íme Borges és Eco álma, a végtelen, folyamatosan változó könyv, illetve a "nyitott mű", a lehető legegyszerűbb, legminimalistább formába csomagolva.
Nos, ezekből a példákból talán érthető, hogy miért mondom azt, hogy aki a kortárs minimalista gyerekdizájnban dolgozik és alkot, az mind Enzo Marit követi. Akit pedig meggyőztek a művek, Vízkeresztig még megnézheti azokat Torinóban, és ha szerencséje van, még egy játszóházat is talál, amit a könyveket (a paraván mellett) újrakiadó Corriani szervez. Hiszen annak kevés az esélye, hogy egy eredeti Danese-kirakóssal gazdagíthatjuk gyermekünk játékparkját, ugyanis például a Nova68-on potom ötszáz dollárért vesztegetik.
KOMMENTEK