Gyerekszoba

A környezet, ami születésünktől körbevesz bennünket, nagyban befolyásolja, milyen lesz az ízlésünk, mi magunk milyenné válunk.

KOMMENTEK

CÍMKÉK

Skandinávok és angolok

2010.12.22. 08:10 hanna

Itt a következő könyvadag - az előző meg itt -, úgyis tudjuk, hogy még bőven hagytak a Kedves Olvasók vásárolnivalót a hétre – no és egy-egy jó könyv minden csomagba belefér még. Múlt héten a képeskönyvek, most a mese- és ifjúsági regények kerülnek sorra, vegyesen, de főként külföldiek.

Az első az utolsó Múmin-kötet, mely most jelent meg a Napkút teljes Múmin-sorozatában. A Mumin-völgy novemberben különlegessége, hogy a Múminok nem is szerepelnek benne, csak hat feléjük igyekvő, az üres házban vendégeskedő lény. Egy részüket már ismerjük, Vándort és a böngészeket jól, Cukota kisasszonyt és Lencsilányt futólag. Ők Mumin-völgynek, ennek a rengeteg rétegű és szegletű szövegtájnak az olvasói: valamikor már jártak itt, vannak élményeik és emlékeik róla.

Mindegyikük úgy emlékszik, hogy ez a hely felszabadító erővel hatott rá, kire Múminmama, kire Múminpapa, kire Múminbocs, kire maga a ház. Úgy tudott önmaga lenni, hogy nem volt egyszersmind kényszeres. A hat lény egyszer csak, nagyjából egyszerre útnak indul otthontalanná vált otthonából, hogy megszabaduljon valamilyen traumától. A regény utak története, melyek összeérnek, összefonódnak, hogy aztán fokozatosan visszatérjenek kiindulópontjukra. Látszólag semmi nem változott, a látogatás nem sikerült – valójában a Múmin-völgy lakatlanul, a Múminok hiányán át is hat. A kíváncsiság, a bátorság, a befelé nézés - amivel persze együtt jár a szorongás és a magány is - tökéletes helye. 

A hat szereplőből csak egy, a kis bikfic, Lapu találkozhat a Múminokkal, a többieknek maguknak kell megoldani az életüket. Ő a magányos, elhagyatott kisgyerek, aki anyára vágyik. De a tökéletes anya, amely anyaméhként veszi körül és védelmezi a kisgyereket, nem megvalósítható. Lapu mindig búvóhelyeket keres, elvackolja magát, a teljes biztonságot keresi, de a teljes magány nélkül - ahogy a többiek is egyébként.

Ehhez el kell fogadnia, hogy az anyának is van sötét oldala, vannak feszültségei és vágyai – Múminmama a ház mögötti bozótosba megy, ha mindenből elege van. Csak amikor ezt a félelmetes erdőt megjárja, akkor veheti észre Múminék visszatérő hajóját. Így búcsúzunk a könyvtől, Lapuval, a kisgyerekkel, aki áll a mólón és látja közeledni a családot, és reménykedik, hogy bennük otthonra talál. Így maradunk mi is olvasók, a befogadás, a vágyakozás és kielégítetlenség kisgyermeki pozíciójában, ami egyúttal a reményé is, a mindig újra megteremtődő boldogság reményéé.

Maradjunk Skandináviában, sőt, annak legészakibb csücskében, ahol kilenc hónap a tél, de korosztályban lépünk egyet fölfelé, egy igazi ifjúsági tetralógia, fejlődésregény következik, Henning Mankell Joel sorozata. Joel anyja elmenekült még Joel kisbaba korában. Apja tengerész volt, a családja kedvéért telepedett meg, és ott marad értetlenül, egyedül a kisfiával. Favágóként dolgozik, Joel pedig iskola után ellátja egy anya feladatait is - ahogy ki is mondja az utolsó kötetben, felnőttnek lenni talán annyit tesz, hogy az ember a saját anyja.

Persze Joel is tengerész akar lenni, de egyelőre még csak a várost és az erdőt fedezi fel. Útjai azonban nem csupán kalandtúrák, hanem belső utak, amelyeken haladva a kötetek során egyre beljebb jut önmagába, egyre többet tud meg saját lelke működéséről és az életéről. Tulajdonképpen nagyon tudatos és analitikus a gondolkodása: kis ember- és gondolatkísérleteket eszel ki és hajt végre, például hogy el lehet-e tévedni kész akarva. Aztán ezek a játékok éles helyzetekben új, mélyebb értelmet nyernek - leginkább önmagában tud eltévedni az ember.

A játékok kimondott célja a felnőtté válás és önállósodás: miközben Joel tökéletes szimbiózisban él az erdővel és a hóval, apja elbeszélései nyomán délre vágyik, a tengerre. Az elvágyódás és a táj mellett az anya hiánya a köteteken átívelő központi kérdés. Az utolsó kötetben kapunk választ ezekre - de nem afféle tökéletes, mindent megmagyarázó választ, Joel kérdéseinek nagy része nyitva marad, és neki magának kell megpróbálnia megfejteni a világot. Ez a folyamatos kutatás, kérdezés és figyelem, az ambivalens emberi kapcsolatok elfogadása és megélése teszi kiválóvá Mankell regényeit. És természetesen az a szikár svéd stílus, ami úgy látszik a svéd (gyerek)irodalom anyanyelve.

Joel szempontjából láttunk mindent, és az író nagyon erősen megmarad ennek a perspektívának és egy kis, majd nagyobb kamasz gondolkodásának határai között. A felismeréseket a figura élete, az előkészítő apróbb epizódok, gondolati és valós kalandok hitelesítik. A történetek vázai klasszikus jellemfejlődés-narratívák. Joel felnő, kiszabadul, megvalósítja álmait és mindent elveszít, mindent önmagában kell hordoznia ás megőriznie, amiből az énje áll - ez az önállóság ára.

Joel könyvei sorrendben:

Még mindig északon, és még mindig a Móra Kiadónál járunk, ezúttal egy igazi realista, gondolatfolyamos, pörgős történetben, ami nagyon ma játszódik, nagyon hétköznapi, mégsem gyakori téma a gyerekkönyvekben. Hanna Marjut Martilla Filmszakadás című regényében tabutémákat feszeget. Torstai szülei alkoholisták, és teljesen megbízhatatlanok. Csak azért nem isznak folyamatosan, mert gyógyszert szednek.

Torstai a család egyetlen megbízható tagja – ő úgy védekezik a lerombolt gyerekkor és a kiszámíthatatlanság ellen, hogy mindent, de mindent végig akar gondolni racionálisan és kontroll alatt akar tartani. Ő adja a szülei gyóygszerét, ő kezeli a kasszát, no meg azt is, ha hisztérikus és kiszámíthatatlan húga éppen a legnagyobb balfék haverjától lesz már megint terhes – ugyanis egy babát már kihordott és örökbe adott. Ő kommunikál a családsegítővel, és közben az hajtja, hogy tudja, belőle akkor és azért és minden racionalitáson és statisztikán túl és ellenére filmrendező lesz.

A könyv úgy letehetetlen, hogy közben az ég egy világon nem történik semmi, csak zajlanak a társadalom peremén a hétköznapok. Semmi érzelgősség, mégis átérezhető, hogy min mennek keresztül ezek az emberek, akik persze nem tisztán gonoszak vagy jók, csak esendőek. A legapróbb részeltekig ki van dolgozva az alkoholizmus rajza, a csúcsjelenet, amikor az anya egy üveg ajándék vodkát akar elcsenni, hogy egy nappal hamarabb ihasson – ugyanis egy alkoholnapot Torstai titokban enged nekik hétvégén. Olyan olvasmány ez, ami magyar szerzőtől azt hiszem, még jó darabig nem fog születni. Nem csak a felszínt kapargatja, de semmi érzelgősség, sajnálat, katasztrófa vagy erőltetett heppiend nincs benne.

Kicsit átmegyünk Finnországba, ott él Andrus Kiviräkh és kis hősei, Sári, Samu, a gondnok bácsi, valamint a merev és idegbajos író. Meg a szörnyeteg, akiről kiderül, hogy az író álma, amit elhagyott, nem ápolt, és ezért elszabadult. Az álmokat ugyanis gondozni kell, minden szereplőnek van álomvilága, amiből ki-be járkál. Persze túl sokat sem szabad ott időzni, mert akkor beszippant, és nem áll meg az ember többé a valóságban. Amúgy viszont megvéd a matektanártól, a fáradtságtól és fásultságtól, de még a gyávaság és lustaság is ellenkezőjére fordítható, és így erőt ad a hétköznapokhoz. Mindez jó kis lakótelepi díszletek között, mintha itthon járnánk, amolyan Fitzhuber Dongósan, csak több a sztori, kevesebb az okulás. És nagyon finom, kellemes a szöveg.

A finneknél ragadunk, Timo Parvelával. Tavalyelőtt jelent meg először magyarul a Cerkabellánál, a Mérleghintával, ezzel a barátságról szóló, gyönyörűen illusztrált képeskönyvvel. A Mérleghinta folytatása a Körhinta, ami szintén a barátságot járja körbe, de nem csak a magányból a barátságba, hanem onnan a csalódásba és magányba, majd megnyugvásba vezető utat – még inkább szimbolikus, tömör nyelven. Ne riasszon ez senkit se el: nagyon világos, egyenes vonalú történet fűzi magára ezeket a súlyos mondatokat, szimbolikus tetteket és találkozásokat, melyek ugyanúgy érthetőek a történet kontextusában, mint metasíkon.

Ugyanő írta a Kis Nicolas finn rokonát, Ella és barátait. Ebben a rövid fejezetekből álló kisregényben egy maréknyi elképesztően és viccesen idegesítő, vagy együgyű, vagy nagyotmondó gyerek gyűlik össze, hogy a tanító bácsi idegeire menjen, és sikerül is. Sajnos azonban a helyettesítő egy napig bírja, így a tanító bácsinak vissza kell térnie pihentető útjából – nem baj, a gyerekek úgyis elcserélték a bőröndjét. Kárpótlásul elmehet a gyerekekkel együtt osztálykirándulni, itt legalább együtt kerülnek pácba, pénz nélkül ugyanis nem olyan egyszerű enni meg szórakozni. De megoldják, és várom a folytatást. Minden kicsit lepattantabb, mint a francia rokonnál, és ettől még közelibb és vidámabb.

Shel Silverstein Lafkádiója nem mostanában jelent meg, csak felhasznalo külön kérésére került be. Nem mintha nem az egyik legszuperebb gyerekregény lenne a piacon. Kezdjük ott, hogy van egy szellemes, abszurditásokat kedvelő brit író. Véletlenül nagyon jól tud rajzolni is. Ráadásul éppen Varró Dániel fordítja.

Olyan is a könyv: könnyed, de nem felszínes utazás, amiben Lafkádió, a gyáva oroszlán visszalő, majd elemberesedik, végül pedig megszervezi az oroszlánokat, hogy ne hagyják magukat, és visszaoroszlánosodik, de már az emberek ismeretével a háta mögött. Oroszlánfejlődésregény, sok-sok finom humorral  - és hangosan röhögő, olvasó gyerekkel - szövegben-rajzban egyaránt. Itt pedig egy szép Silverstein vers:

Hopp, most vettem észre, hogy átúsztunk a szigetországba. Akkor jöhet is Jacqueline Wilson, két új jelent meg tőle gyors egymásutánban: a Tracy Beaker, a sztár a Tracy Beaker-sorozat harmadik része. Akár az Ella és barátai, ez is letehetetlen és nagyon vicces, de nem üresen poénos. Mindkettőn hangosan nevetgéltem, sőt, harsányan röhögtem, családom megrökönyödésére. Olyan tökéletes dramaturgiával, sztorival peregnek az események, miközben a fő figurák és a nyelvi megvalósítás sem sikkad el, amit hazai vizeken ritkán tapasztalhatunk.

Nos, Tracy Beakert nem kell bemutatni, hiszen már két kötetben járt nálunk. A mostani pedig igazi karácsonyi olvasmány, persze nem abból a megható vagy tanulságos fajtából, amit jobbára megszoktunk. Tracy Beaker az iskolai színdarab főszereplője lesz, a Karácsonyi éneké, a gonosz Scrooge. A szerepet rászabták, a drámatanár pedig bízik benne, amitől persze Tracy is szárnyakat kap, és ő is kedves a tanárral, a maga módján. De a természetét nem tudja levedleni: ha konfliktus van, odacsap. Szerencsére mellette áll az intézet és Cam, leendő nevelőszülője, aki bár nem festi magát, és bénán néz ki, de mégis az egyetlen ember, aki Tracyt szereti a legjobban, csak önmagáért, és el is viseli.

Wilson valóban utánament az intézeti gyerekek életének, valóságos terepmunkát végez egy-egy könyve előtt, hogy hitelesen ábrázolhassa mindennapjaikat. De aztán a figurák, a történetek természetesen fikciók, melyeket az irodalmi szöveg szabályai írnak: ettől lesz a könyv egyszerre feszített dramaturgiájú, hibátlan stílusú regény, és hiteles figurákat - ez leginkább a főszereplőkre igaz - mozgató történet. A Tracy Beaker, a sztár önmagában is érthető és élvezetes, meg van a helye a mi nyugis, családias karácsonyfánk alatt is, de ha tehetjük, olvassuk hozzá a két előző kötetet is - nem árt ismerni az előtörténetet, hogy jobban értsük a szereplőinket.

A könyv különös feszültségét az adja, hogy Tracy végig szorongva várja, hogy az anyukája eljöjjön megnézni a színdarabban, ezért tanul, ezért igyekszik, ő akar lenni a mozisztárnak álmodott anya előtt a sztár. Minden pénzét rá költi, minden erejével neki ír cirkalmas képeslapokat. És mi tudjuk - ahogy lelke mélyén Tracy is, sőt, legkétségbeesettebb pillanataiban bevallja magának - hogy nem fog jönni, mégis együtt izgulunk Tracyval, mert a tudás nem nyomja el a reményt, az kiirthatatlan a kócos és verekedős és ötletelős Tracyből.

A színdarabban Tracy persze tényleg sztár lesz, igazi színész: megfeledkezik minden bánatáról, arról, hogy hiába remélt és tepert, a mamáját nem érdekli, de a sérelmet beledolgozza Scoorge figuárjába, és ebből igazi, hiteles előadás jön létre, amiben tényleg ő a legjobb, hiába vannak ott a többiek szülei. Végül közösen karácsonyozik Cammel, akinek ugyan nincs pénze semmi menőt csinálni, de kiderül, hogy a nem olyan menő dolgok is jók tudnak lenni, ahogy a nem olyan menő ajándékok is jó ajándékok, talán még jobbak is, mint egy márkás ruha. Mindebben nincs semmi tanító él, az elég távol áll Wilsontól, meg nehéz is volna egy Tracy Beaker-szerűen zabolátlan és öntörvényű és akaratos gyereken keresztül tanítani. Az viszont a történetből következik, hogy együtt bukdácsolni a jégen és együtt ülni a mekiben ugyanolyan jó. Persze az egész szöveg Tracy keresetlen, szuggesztív és impulzív stílusában pörög - amit kiválóan, erőltetett szlengek nélkül, gördülékenyen fordított magyarra Moldován Júlia -, és Nick Sharatt filctoll rajzai egészítik ki, amelyek Wilson és Beaker védjegyévé váltak.

Wilson másik új könyve, a Szólíts Sütinek, újra egy problémás családba kalauzol el minket, és megint letehetetlen, szorongató és felszabadító olvasmány. Beauty Cookson középkorú, gátlástalan, erőszakos és érzelgős apja és a gyenge, fiatal, teljesen önállótlan, de imádott anyja között vergődik. Az apa tisztaság- és kontrollmániás: mindent ő akar megmondani, ezért teljes anyagi függésben tartja a feleségét, gyerekként kezeli és semmit nem bíz rá. Hogy ne is bízzon magában, minden leszól, méghozzá alpári hangnemben, amit a nő csinál.

A kislány persze nem bízik magában, sokat eszik, dagi és csúnyának érzi magát. Igyekszik apja kedvében járni, miközben gyűlöli és rettegi. Az apa folyamatosan visszafojtja a valódi testi erőszakot, és csak üvöltésben és kényszerekben, szorításokban és sarokba szorításokban nyilvánul meg. Akár csak ő, a két nő is igyekszik mindent kontrollálni, és saját magát eltüntetni ebből az irányított világból. Ilyen Beauty születésnapja is, ami egy elképzelt forgatókönyv szerint kell peregjen, és amikor abból mind az anya, mind Beauty kilépnek, akkor az apa robban – ők meg lelépnek, elég volt.

És, mert mégis a mesében vagyunk, megérkeznek a paradicsomba, egy idilli tengerparti kisvárosba, ahol jó a suli, kedves a vendéglős, még munkát is ad, és minden rendeződni látszik. Azért van még mit tanulniuk önbizalomból és rossz, veszekedő reflexeik legyűrésére. A regényt végigkísérik minden fontos ponton a nyuszik, és Beauty neve, amit az apja adott neki, az ő kis szépségének, és amiért örökké csúfolják. Így lesz Cooksonból Cookie - szintén az apja után - ezt az új nevet a mama adja, és az új élet jelképe lesz a megélhetést, majd hírnevet jelentő cookie-sütéssel együtt. 

Utoljára álljon itt egy kakukktojás: egy amerikai író regénye, a Kés a zajban Patrick Nesstől. Todd Hewitt még fiúként várja 13. születésnapját, amikor férfivé avatják Prentissvárosban. Prentissváros különös hely, ahol senkinek sincs titka, nem is lehet, hiszen az emberek - csupa férfi - hallják egymás gondolatait. Todd pár nappal születésnapja előtt a mocsárba látogat gyümölcsért kutyájával, Mentccsel - neki is vannak gondolatai -, amikor hirtelen Csendre bukkan a Zajban. Olyan csendre, amilyennel még nem találkozott addig. És amikor erre fény derül, menekülnie kell.

El kell hagynia a családját - két apját, akik együtt nevelték fel, miután anyja a többi nővel együtt meghalt -, az utált, de mégiscsak ismerős lakhelyét, egyedül nekivágni az ismeretlennek, vagyis nem egyedül, hiszen Mentcs vele tart. Első dolga persze, hogy az, hogy kikutassa, mi az oka a mocsárban tapasztalt Csendnek. Annak pedig számára meglepő oka van, olyan, ami tudása szerint lehetetlen: Viola.

Ám Todd tudása meglehetősen hiányos. Nem azért, mert fiatal, hiszen földi években számolva idősebb is annál, mint amit maga is hisz, és nem azért, mert tanulatlan. Hiszen tanult volna ő, ha a tanulás nem lenne tilos Prentissvárosban. Nem is azért, mert buta, hisz pont az ellenkezője igaz rá. Hanem azért, mert létezik olyan, hogy egy hazugságot addig ismételgetünk, míg igazságnak érezzük. Prentissvárosban pedig pontosan ez történt: az igazság túl szörnyű volt, ezért hazugságban élnek, olyan hazugságban, ami örökre összeköti a férfiakat és amit már legtöbbjük egyetlen igazságnak érez.

Todd tehát nemcsak az otthonát és a családját veszti el, hanem valamilyen szempontból ártatlanságát is maga mögött hagyja útja során, ahogy mozaikdarabról mozaikdarabra összeáll benne a sok kavargó, zaklatott gondolat mögött gondosan eltitkolt valóság.

Todd története impulzív, izgalmas és kalandos, a regény maga viszont komor, lüktető, és olyan olvasmányos, hogy szerintem simán lesöpör a színről minden vámpírsztorit és varázslótanoncot. A legszebb sci-fi hagyományok is tetten érhetők benne, a maguk vészjósló látomásaival, fordulataival. Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának még a vége sem happy end, szinte fáj, hogy ott van vége, ahol. Hotya Hajni fordítása zseniális, olyan nyelvezetet alkotott, amin tökéletesen átüt egy mocsoktól szutykos világ minden rettenete, anélkül, hgoy trágár lenne. És nemcsak a rettenet, de a primitív kedvesség, az ártatlanság is. Bevallom, eleinte nehéz volt megszokni, végül mégis alig várom, hogy áprilisban megjelenjen a második kötet. Ezt addig is ajánlom teljes szívből, minden 14-15 éves vagy annál idősebb olvasónak.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv gyerek ünnep ajándék polc kamasz könyvespolc hellókarácsony

A bejegyzés trackback címe:

https://gyermekszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr622529054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása