Még hátra van a nyár egyharmada, abból az igazi nyaralós, izzadós, vakítófehérségű, strandolós és hűsölős fajtából, töltekezzünk is fel belőle istenesen, úgyis jön még kutyára tél. Töltsünk minél több időt a szabadban, persze nem a tűző napon mindenféle védekezés nélkül, de terüljünk el a kertben, a réten, járjuk az erdőt-mezőt, építsünk homokvárat, reptessünk sárkányt és merüljünk alá a habokba, gyerekestül-mindenestül.

Gyerekkorom nyarait szüleimmel általában kempingekben töltöttem, sátorban, kullancsokat szedegetve magunkból, békát hajkurászva, darázszümmögést hallgatva. Imádtam. A sátrazás iránt így hát hasonlóképp olthatatlan imádat alakult ki bennem, mint zaphodbb-ben a baglyok és a tutyik iránt. És akkor talál az ember egy olyan dolgot, ami sátor is, meg nem is, hinta is, meg nem is, kuckó is, meg nem is, hát hogyne lelkesednék be teljesen.

A Treepee sátrai ugyanis hinták, kuckók és sátrak is egyben, amelyek egyáltalán nem a talajhoz, csakis a fához vannak rögzítve. Na, jó, lehet őket a talajhoz is, de egyáltalán nem létkérdés. Ellenben lehet beléjük bújva őrjöngeni, lerúgni a felhőket, csendesen olvasgatni, zsugázni naphosszat, vagy szunnyadni egy kiadósat a délutáni forróságban. Nekem kéne, de most izibe, főképp azért, mert a függőágyunk élete a gyerek születésnapján egy rakat kölök alatt derékban kettészakadt.