A Real Cool World már bemutatkozott itt, a blogon, mikor hírt adtunk arról a remek, összehajtható kiskádról, a Flexibath-ról, amivel tavaly szeptemberben rukkoltak elő. Most pedig ismét egy praktikus fürdőszobai kellékkel jelentkeztek, amely a StepOnBox nevet viseli.
Alapvetően egy fellépőről van szó, amiről a gyerek kényelmesen feléri a mosdót és egyedül is megmoshatja a fogát vagy megfésülheti a haját, ám szinte már természetes, hogy ebben a termékben is van egy csavar.
Vajon eleget játszunk gyerekeinkkel? Egyáltalán, tudunk mi, felnőttek még játszani? Mert ahhoz, hogy gyerekeink kiegyensúlyozottak és boldogak legyenek, szükségük van a játékra.
Ezek a kérdések merültek fel az IKEA embereiben is - nyilván nem minden hátsó indíttatás nélkül -, mikor felkértek egy seregnyi szülőt, bloggert és szakembert, hogy segítsenek nekik kutatásuk, a PLAYREPORT kivitelezésében, amely az eddigi legnagyobb vizsgálattá nőtte ki magát a játék témájában. Végül összesen 11 ezer interjút készítettek a világ 25 országában, 8000 szülővel és 3000, 7-12 év közötti gyerekkel beszélgettek a témáról.
Az eredmények szerintük inspirálóak, provokatívak és egyúttal aggasztóak is voltak. Például kiderült, hogy a szülők 45 százaléka úgy érzi, nincs ideje játszani a gyerekével. Míg a szülők 26 százaléka úgy nyilatkozott, ő bizony túl feszült ahhoz, hogy leüljön az utóddal játszani.
Megdöbbenésemre kiderült mostanában több ismerősömről is, hogy dunsztjuk sincs róla, mi az a kaleidoszkóp. Én gyerekkoromban annyit játszotam vele, hogy alapjáték a szememben, ezért - persze minden negatív felhang nélkül - a meglepődés. Nektek volt kaleidoszkópotok?
A kaleidoszkóp eredetileg nem játéknak, hanem tudományos eszköznek készült és feltalálójának, Sir David Brewsternek 1816-ban egy olyan cső létrehozása volt a célja, miközben a fény polarizációjával folytatott kísérleteket, aminek az egyik végén tükrök, a másikon átlátszó lemezek vannak, közöttük pedig gyöngyök.
Így jött létre a kaleidoszkóp, ami a csőben szimmetrikusan elhelyezett tükrök segítségével megsokszorozza a benne lévő kis tárgyak képét. Forgatásával a képek végtelen sokféleképpen változtathatók és legalább 10 percig le is nyűgözik a gyereket. A szó maga is ennyit jelent görögül: szép formát látni. És tényleg ennyi a lényeg: a csillogó, szépséges formáktól lenyűgöződve forgatni, amíg a kezünk el nem fárad. Részemről ma is előszeretettel nézegetem a csajok kaleidoszkópját.
Ha emeletes háza, lakása van az embernek, az bizony nem túl gyerekbarát: az apró tappancsokkal nemcsak fárasztóbb a le- és feljárás a lépcsőkön, de sokszor biztonsági szempontból sem a legtutibb. És persze, hogy a korláton való csúszkálás bizonyul előbb-utóbb a legjobb mókának. De nem a szülőknek.
De ha már csúszkálás, akkor miért ne lehetne a lépcsők mellett - vagy helyett - csúszda a házban? Így nemcsak a közlekedést könnyíthetjük meg a kölköknek legalább az alsó szint felé, de az is biztos, hogy némileg kisebb lesz a mindennapos kilométerhiányuk. Ami, ugye, szintúgy nem egy utolsó szempont.
A lakásban-házban elhelyezett csúszdára most mutatunk pár példát, szerintem zseniálisak egytől-egyig, szívest-örömest csúsznék én is rajtuk, mondjuk a szennyes ruhával a kezemben.
Elsőként álljon itt egy fából készült, csigalépcső mellett húzódó csúszda, amellyel csupán egyetlen gondom van: szerintem nem elég magas az oldalfala.
De ezt a problémát a második, mahagóniból készült példányon már megoldották, itt bizony biztonságos oldalfalak mellett csúszhat a család apraja-nagyja. Ráadásul a csúszdát végig ellátták világítással is, így aztán Scott Jones, a hangrögzítő-mogul és családja még sötétben sem töri össze magát, ha az indianapolisi házban csúszkálni támad kedvük.
De az is lehet, hogy ilyen székekben nem is én, hanem inkább anyukám és a nagymamám ettek az ő gyerekkorukban. Régi etetőszékek, amik ma is megállnák a helyüket, abszolút bele tudom képzelni egy nosztalgikus hangulatú lakásba őket.
Sőt, a lányaimnak volt is egy '50-es évekbeli etetőszékük, amit a keresztapjuktól kaptak, ami még tán az ő gyerekkorából való volt. A legjobb az volt benne, hogy hintaló, kisasztal székkel és etetőszék volt egyben. Azóta maximálisan tudom értékelni az ilyen retró design gyerekbútorokat.
Forrás: Edmond
Beteljesületlen gyerekkori álmaim közé tartozik, hogy olyan galérián aludhassak nap-nap után, amelyik egyben egy védett kis kuckó is, amiben elfelejthetem, hogy létezik a külvilág. Felnőttem végül enélkül is, de azért nagyott dobbant a szívem, mikor megláttam Mademoiselle Astuce égbe emelt kuckóágyát.
A galériágy keretét belülről szép, sárgás színekben pompázó vintázs-tapétával borították, kívülről pedig égszínkékre festették. A felvezető lépcső hófehér, így aztán teljes lehet a varázslat: felhőkön át a magas égbe, ahol mindig süt a nap. Szerintem csodás, szinte költői!
Forrás: Mademoiselle Astuce
Időnként elgondolkodom a lányaim rajzait nézve, hogy ha gyermeki fantáziájukhoz és látásmódjukhoz kicsit több rutin, anyagismeret és türelem társulna, akkor vajon hogyan néznének ki a műveik. Vagy mi lenne, ha vázlatként használva, teszem azt, akár én magam kidolgoznám ezeket. Vagy a saját gyermekkori rajzaimat, vagy…
Nos, Erica Il Cane nem gondolkodott annyit, mint én, hanem inkább a tettek mezejére lépett, és gyermekkori rajzait előkapva, 24 év tapasztalatával upgradelte azokat. Mondjuk, a nemzetközi hírű streetartosnak több előnye is van velem szemben. (Már leszámítva azt, nyilvánvaló tényt, hogy ő nem egy lusta dög, mint én.) Egyrészt ő - nomen est omen - Leonardoként vágott neki a képzőművészek küzdelmes életének, másrészt nem távolodott el túlságosan a gyermeki énjének témavilágától. Munkáit továbbra is az állatok és fantázialények uralják, legyenek azok Lengyelország tűzfalain, Bologna galériáiban, vagy könyvek lapjain.
Potente di Fuoco című 100 oldalas könyvét stílszerűen két néven jegyzi, hiszen az oldalpárokon múltbeli alteregójával osztozik. Baloldalon az eredeti, szemben vele pedig a vázlatnak tekintett gyermekrajz alapján készült mű látható. Dinoszauruszok, kalapos nyulak, robotok és félig robot bálnák, színorgia és a végtelen fantázia lenyomatai.
És akkor most van még egy indok arra nézvést, hogy miért is ne dobjuk ki utódaink firkáit.
Jól látjátok: ez egy kétfejű maci. Hogy a tervezője milyen indíttatásból követte el, az számomra rejtély, semmilyen logikus magyarázatot nem tudok rá találni, hogy miért és kinek kell egy kétfejű mackó. Nézhetjük persze művészileg, mint kiállítási darabot, aminek mondanivalója van, mert nyilván annak készült. Ám legyen, sok abszurd dologgal találkoztam már, úgyhogy elsiklom felette és megcsodálom Ted & Eddy macit, hogy lám ilyen is van.
Forrás: The last tuesday society
Ascanio Afan de Rivera babakocsi koncepciója, a Bumbel elismerésre méltóan néz ki, valóban új színt és főleg formát hozhatna a mai babakocsik lassacskán már unalmas, és mindig ugyanazokkal az elemekkel operáló tömegeibe. A Bumbel designja formabontó, és a tervező szerint újszülött kortól 2 éves korig lehetne használni. A kocsi ráadásul könnyedén összehajtható - hála egy 11 darabból álló rendszernek, többféle módon -, így bármilyen kisautó csomagterébe beférne. Mégsem vagyok lelkes.
Mivel legtöbbször az alsósokra koncentrálunk - akarva-akaratlanul is -, most olyan táskákat láthattok majd, amelyek közül a legtöbb felsős gyermekeink szívét ismét szélesre tárhatja a szülő előtt - azért az iskola esetében nem merném ugyanezt kijelenteni. De különösen lágyszívű gyereknél esetleg még középiskolás korban is működhet.
A holland Hi-di-hi táskák minden iskolai követelménynek megfelelnek: különféle fakkok és rendezők vannak bennük, könnyűek, strapabíróak, vízállóak. Egyéb előnyös tulajdonságaik lehetnek, hogy az uzsonnát hidegen-melegen tartják, sőt, kapható hozzájuk kapucni is. A külön sportcucc-hordásra készített táskában a cipő külön rekeszbe kerülhet, megoldva az örök koszos cipőtalp a ruhán vagy zacskó gondot. A rájuk varrt fényvisszaverőknek hála a gyerek talán nagyobb biztonságban is lesz az utcákon.
A lányaimnak már születésük pillanatában eltervezett életpályájuk volt, ami egy olyan jólfizető állás felé konvergál, ami lehetővé teszi, hogy idősödő képzőművész apjukat el tudják majdan tartani. Éppen ezért neveltetésük oszlopos része, hogy olyan flashjátékokkal múlatják az időt, amit nemes egyszerűséggel munkaszimulátornak is nevezhetnénk. Sajnos, nincs fogorvos és nőgyógyász tematikájú, de a nagybetűs élet monotonitását bármelyik jól visszaadja. Így a két kedvencük is, merthogy mindkettő a való világ azon sémáját emelte a játékba be, miszerint adott kihívásra ugyanaz a gépiesen elvégzett feladatsor az üdvös válasz.
A Kindergartenben egy magánóvoda és kis fizető vendégeinek mindennapjait kell egyengetni, egyre nagyobb létszám és egyre több felszerelés beszerzése mellett. Mindezt persze úgy, hogy az apróságok kedvét ne rontsuk el túlontúl. A gyermekünk így nemcsak a memóriáját meg a reflexét fejleszti, hanem megtanulja, hogy gyerekekkel foglalkozni akkor sem egyszerű, ha csak az eszik-alszik-játszik-ürít folyamatokra redukáljuk a működésüket.
A Sushi Go Round játékmenetébe már kevesebb pedagógiai mellékszálat lehet beleszőni, viszont cserébe hangsúlyosabb a kapitalista szemlélet. A futószalag kiinduló elemeként és egyedüli üzemeltetőjeként egyetlen cél a napi bevételplafon elérése és a fogyasztók megelégedettsége. Fejben kell tartani a recepteket, figyelni kell a készletet, le kell szedni a terítéket: nem egy nagy mutatvány, de egy szinten túl már kellően nehézzé és/vagy monotonná válik ahhoz, hogy porontyainkat a későbbiekben a gyorséttermi munkával ijesztgetve szorítsuk szorgalmasabb tanulásra.
Forrás: Kindergarten, Sushi Go Round
Az emberek szeretnek gyűjteni. Van olyan, aki szalvétákat, a másik kisautókat, a harmadik meg tányérokat csapkodás céljából. Deb Peterson ennél jóval merészebb: Barbie babákat gyűjt régóta, mára már 3500 főre duzzasztva a rettenetesen-vékony-derekam-van csapatot.
Egy éve Deb a nézőközönség elé tárta kollekcióját, ráadásul Pauline Lyngard, baba designer vagyis inkább átalakító és ruhatervező is beszállt különleges ruháival és babáival. Minden Barbie-ellenérzésem ellenére azt kell mondjam, hogy lenyűgöző - no meg kicsit Stephen Kinges - lehet ennyi Barbie-t egy rakáson látni.
Már megint olyan képekbe botlottam a világhálón, amik rózsaszínűek, nyuszisak, bájosak, de mégis csak felületes első pillantásra valók egy gyerekszoba falára. Mert már a második szemrevételezésnél fejbevág a bizarr és többfenekű humor, ami ugyan a porontyaink jellemfejlődésében akár jelentős szerepet is kaphatna, de a belénk plántált kockázatkerülés okán inkább megvárjuk, hogy felnőttként találkozzanak az efféle vizuális élményekkel.
Pedig érdekes és felettébb tanulságos történeteket lehetne szőni Mark Rydern képei köré, és lehetne beszélgetni a gyermekkel vallásról, politikáról, pop-kultúráról egyebekről. Amikről én olykor-olykor szoktam is – merthogy én még halványan emlékszem hogy kiskoromban milyen nyitott és értelmes voltam – és ehhez kimondottan jó illusztrációkat szállít a los angeles-i művész.
Immár bejelenthetjük - bár már eddig is tudtuk, csak a gyerekbútorok terén nem volt annyira jellemző: elkapta az IKEA is, mint minden jó skandináv. Az újdonságok között ugyanis mostantól megtalálható a modulokból álló, tetszés szerint bővíthető Stuva bútorsorozat, amely magán viseli a retró minden klasszikus jegyét.
A gyerekkoromat végigkísérte az Alien-láz, apám odavolt a filmekért, én eleinte nem annyira, de aztán néhány lázálmas éjszaka után nagyobb koromban mégis beleszerettem a történetbe. Kedvenc, Giger fantáziájából testet öltött szörnyünkbe már kevésbé, azért mégsem annyira szívmelengető egy savtól csöpögő, két állkapoccsal rendelkező parazita-ragadozó gondolata.
Ám Giger szörnye annyira megragadta mások fantáziáját is, hogy nemcsak a filmvásznon láthatjuk már azt a jellegzetes, hosszúkás, hátrahajló, páncélos koponyát, hanem számtalan egyéb, hétköznapi tárgyon is. Esetünkben egy PEZ-cukorka adagolón Peter "Rat D" Davidson jóvoltából, ami elég vicces társítás.
Mert hát eddig nem azt szoktuk meg, hogy az idegen szájából egy finom szőlőcukorka furakszik elő...
Forrás: Toycutter
KOMMENTEK