ÍRJ NEKÜNK LEVELET!

Amióta a porzsák nélkül is használható porszívó van nálunk itthon forgalomban - az előző, általam igencsak utált "behemót állat" hosszú szenvedés után végleg megadta magát - , C. fiam folyamatosan takarítana. Pontosítok: leginkább akkor igyekszik ő is lecsapni a szerkezetre, amikor én szeretnék porszívózni. Ezért aztán enyém a testre csatolt csupasz cső, C. pedig külön kezeli a szívófejet a cső másik végével. Ennek következtében, bár mindketten bőszen szivatjuk a szívandót - ő az apró játékokat, én a poroszlánokat igyekeznék -, jottányit sem haladunk a munkával.

Mindez persze csupán engem zavar, nagyfiam mit sem veszít a lendületből, hiába, no, így halad a nap.

Túl vagyunk már néhány körrel a gyerekporszívó bevetésén is, nem volt jó ötlet.  Ugyanis C., bár még alig fél négy esztendős, úgy gondolta, az csupán dedósoknak való. Azonban előtte még szétszedte összerakhatatlan darabokra, csak ezután tekintette lezártnak az ügyet.

Így aztán tovább kutattam - egyre gyérülő reménnyel - valamiféle megoldás után. Mármint ami nekem IS megoldást jelenthet. A Yanko Design-nál lelt, ipari formatervezői díjat nyert Rumlizabáló Szörny épp egy ilyen készség. Veszélytelen, kézihajtányos, ráadásul még meg is ülhető, ha úgy adódik. Bendőjében reggeltől estig gyűjthetők a gyerekszoba szanaszétségei szülői segédlettel, vagy anélkül. Zseniális szerkezet, arról nem beszélve, hogy igencsak masszívnak tűnik: nem lehet egykönnyen darabokra szedni.

A kicsi zöld emberke jelen esetben nem űrlényt jelent, hanem egy rendkívül bájos lámpát, amitől mosolyogni kell, ahányszor ránéz az ember lánya. Totál minimalista desing, olyan, amiben nincs semmi különleges, tulajdonképpen az ötlet sem hatalmas, mert mit tettek: két kart gondoltak a lámpa testére és mégis tündéri az egész, úgy ahogy van. Minden gyerekszobában megállná a helyét.

Forrás: Minimalissimo

Újrahasznosítós napjaimat élem, úgyhogy megint egy hulladékból épített berendezési tárgyat mutatok. Kamaszkoromban - mint olyan sokan mások is - gyűjtöttem a sörösdobozokról a kis pucukákat, amiket aztán feltűztem a táskámra biztosítótűvel halomra, anyukám nagy örömére.

Most azonban találtam egy jobb felhasználási módot ezeknek a kis füleknek a hasznosítására, persze inkább nagy kamaszoknak ajánlva, akik már ilyen nyitós üdítőket - haha, persze - isznak. Az alant látható lámpabúrát a tervezője, Mauricio Affonso ugyanis csupa ilyen pöcökéből rakta össze és szerintem állati jól fest, így ahogy van. Bármelyik lázadó kamasz szobájában méltó helye lenne.

Forrás: Mauricio Affonso

Bár nem annyira gyerekjáték ez sem, hanem művészet kategória, de a lányaim rácuppantak, amikor nézegettem az oldalt, no meg az újrahasznosítás híve is vagyok, ezért megmutatom a blogon is.

Használt kartondobozokból készült állatokat láthatunk alant, amiről rögtön egy barátnőm jutott eszembe, aki nemrég költözködött és nem tud mit kezdeni a sok kartondobozzal, pont neki való projekt lenne, hogy a kisbabája mellett faragjon ilyen jó kis kartonállatokat belőlük. Biztos pont erre lenne energiája még.

Az origamizásról nemrég írtam egy posztot, annak kiegészítéseként is felfoghatnánk ezt a posztot, de mégsem, mert ezek még jobbak, ha lehet ilyet mondani egyáltalán az ilyen remekművekre, hiszen az előző posztban lévők is a tökéletesség határát súrolták.

De itt most ezzel, hogy Yoda és egy jedi is áll hajtogatva, élethűen, az már az elképesztő kategória. Ez a Yoda konkrétan a rögtön-de-azonnal-kell-a-polcomra címke alá kerül.

Bár esőt messziről sem és véletlenül sem látunk mostanában, akkor sem tudok elsiklani efelett az esernyő felett, még ha most ennyire nem aktuális is. Mondjuk egy hűvös zápor jólesne most, valószínűleg kiállnék alá és tátott szájjal, széttárt karral örülnék neki és áznék ronggyá, mint gyerekkoromban.

Ezzel az esernyővel igazából eső után kell kimenni az utcára és keresni pocsolyákat és száraz aszfaltrészeket hozzá. Más dolgunk már nem is maradt, mint nagy lelkesedéssel és hévvel a vízbe tolni az esernyő végén lévő hengert és húzni-vonni, amíg kedvünk tartja, ezzel mosolygós fejeket rajzolva a betonra. Illetve nem nekünk persze, hanem a gyerekeknek kell mindezt tenni, de jó eséllyel közelharcot vívnék velük, hogy én is kipróbálhassam.

Designerek: Lin Cheng-Han, Chung Yu-Hsun, Cheng Yu-Ting & Chen Shaw-Chen

Vannak helyzetek, amikor a gyereket úgy kell etetni, hogy fél kézzel fogjuk az ölünkben, míg a másik fél kezünkkel bűvészkedünk a kanállal, tálkával. Kitúródik az étel, ha letesszük a kanalat az kicsúszik a tálból és különben is, az egész tálka elmászkál, ahogy próbáljuk kihalászni azt a babakaját belőle félkezes bénázással.

És akkor azokról a helyzetekről még nem is szóltam, mikor a gyerkőc egymaga próbálkozik már az evészettel és megy mindenhova az étel csak a kanálba nem. Ezzel a tálka designnal megoldódnak ezek a kardinális kérdések, olyan a belseje, hogy kitúrhatatlan az étel belőle és a kanál sem fordulhat ki, arról nem is beszélve, hogy nem csúszik sehova sem maga a tál sem. Persze tapadós tányért már láttunk, de ez a kiképzés, hogy nem lehet egykönnyen kituszmákolni belőle az ennivalót, nagyon tetszik, kellett volna a lányok babakorában.

Forrás: Baby Dipper

Rongybabák a Raggidytől, kizárólag harcos tengerészpalántáknak. Hogy valódi boszorkányok-e vagy sem a lányosított változatok, arra persze nem jöttem rá - bevallom férfiasan, immáron ötödik napja tartó gyerekszoba átalakításunk felfordulásában  némiképp eltompultam -, de csuda szerethető pofa mindegyik. A második babán kicsit vaciláltam, mert akár Robin Hood női változata is lehetne, a fickós félszemű babák azonban kétségkívül vérbeli kalózemberek.

Mindig is idegesítettek a tucat pelenkázótáskák, amiken gyerekes minták voltak, vagy a babakocsival passzoló színűek és mintájúak voltak. Olyan feleslegesnek éreztem igazából, pedig nem azok, mert a bennük rejlő kis rekeszek és alátét meg miegymás mind hasznos és kell a baba ellátásához útközben.

Ezek a táskák viszont annyira több mint pelenkázótáskák, hogy már nem is azok. Vagyis de, mert mindent tud, amit egy pelenkázótáskának tudni kell, de közben nem kell kismacikat viselni a vállunkon mégsem. Sőt, miután megszűnik pelenkázótáska funkciója lenni, máris van egy pompás táskánk, amivel majd a GYES után lehet munkába járni. De jó nekünk.

Forrás: Not Rational

Matrjoska babákkal már sokszor és sokféleképpen találkozhattatok itt, a Gyerekszobán. Felhasznalo például a kötött változattal került szorosabb barátságba, majd kisvártatva a Popov családot is billentyűzetére tűzte - bár bevallom, ezeknek a Matrjoskáknak számomra  kicsit Tojás Tóbiásos utóízük volt. 

Zaphodbb olyannyira lelkesedett értük, hogy egész válogatással hódolt az egymásba rakható babák oltárán, mi több, saját kezűleg készíthető változattal is megörvendeztetett bennünket még tavaly tavasszal, hogy aztán - tőle csöppet sem idegen módon - idén valami egészen  állatit is leljen ebben a műfajban.

Én csupán egy fából való, szemlesütött készlettel tudtam hozzájárulni eleddig kettejük rajongásához, illetve a Matrjoska-őrület folyamatos újra- és átértelmezéséhez. Mostanában azonban lépten-nyomon ausztrál gyártókba botlom, így találtam rá a stílszerűen kenguruval keresztezett Matrjoska változatra is.

A nagy baba belsejében helyet foglaló apróságon természetesen nincs már még apróbb jószág tárolására szolgáló zseb, gondolom, igen nagy macera lett volna megalkotni. Ők tehát a fent említettekkel  ellentétben nem nagycsaládos üzemmódban működnek - rendezvényük kizárólag zártkörű -, ám ennek ellenére megkapták tőlem a "Matrjoska" kitüntető címet.

A teljesen haszontalan, normálatlan és kis idiótaság kategóriába sorolom ezeket a papírtáskákat, de hozzá annyira imádnivalóak, hogy csak rajongani lehet értük. El tudnám képzelni, hogy kicsit nagyobb gyerekek ilyet adjanak anyának kis normálatlan ajándékba, csak úgy, mert jólesik ilyen semmi-értelme-de-mosolyogni-kell-tőle dolgokat kapni a kölköktől. 

Ugyanis ezeket a kis táskákat bárki elkészítheti otthon, a designer, Shin Tanaka mellékeli mindegyiknek a szabásmintáját, pdf-ben letölthető az oldaláról és máris lehetnek saját készítésű, idióta kis tappancsokon álldogáló haszontalanságaink otthon is. Csak fotót ne felejtsünk el küldeni róla Shinnek, hogy kirakhassa az oldalára.

A szombati szerkesztőségi ülésen - ami súlyos paníros húsok evészetébe torkollott -, úgy döntöttünk, hogy magunkra való tekintettel, nyáron kicsit visszaveszünk és takaréklángon üzemelünk tovább. Napi két posztot várhattok tőlünk, aztán ha három sikerekedik mégis, akkor örülés van.

Itt és a Gyerektrenden is ugyanúgy, továbbra is töretlen lelkesedéssel és design-őrülettel maradunk tartalmat szolgáltató blogipari egység: felhasznalo, Cyr és zafi.

Gyerekkoromban emeletes ágyunk volt a bátyámmal. Arra már nem is emlékszem, ki aludt felül és ki alul, de arra igen, hogy mindketten eléggé utáltuk. Jó, persze, mi akkoriban leginkább azt a tényt utáltuk, hogy egy szobában kell laknunk, úgyhogy végül is mindegy is volt, hogy emeletes ágy avagy sem, csak egymás közelségét úsztuk volna meg szívesen.

Az én lányaim nincsenek ekkora fasírtban egymással, ráadásul rózsaszín őrület is dúl a fejükben egyfolytában, úgyhogy egy ilyen ágytól és főleg magától a szobától minimum visítanának, de inkább földre vetnék magukat örömükben.

Forrás: Karim Rashid

Most már biztos, hogy fenékbe leszek egyszercsak rugdosva, amiért megint Képet a gyerekszobába rovatot írok, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy Christoper Lee illusztrátor képeiről ne írjak nektek. Már csak azért is, mert az ő művészete, már ami a felnőtt részét is illeti, nagyon közel áll az én ízlésvilágomhoz.

Így természetes volt, hogy a gyerekeknek szóló illusztrációkat is végignyálaztam és arra érdemesnek találnám, hogy a gyerekeim szobáinak falát telepakoljam velük, mert a maguk szörnyes módján, rendkívül bájosak. Egyre több ilyen van, amit a kölkök falára kéne már aggatni... Azt hiszem több szobára lesz szükség lassan.

Emlékszünk a Fekete Péter kártyákra? Mi gyerekkorunkban hihetetlen sokat játszottunk vele, természetesen mindig én vesztettem a bátyámmal szemben és természetesen mindig földhöz vertem magam, lila fejes hisztiben fetrengve miatta. De ettől még újra és újra belevágtam, és újra és újra hisztériáztam. Gondolom, mindenkinek volt a polcon egy pakli belőle, alapfelszerelésnek számított egy gyerek játéktárában.

Az első Fekete Péter a XX. század elején gyűrűzött be Magyarországra, de egészen 1950-ig nem nagy kártyagyárak gyártották, mivel alapvetően nem tekintették célközönségnek a gyerekeket, hanem a kis nyomdákra volt bízva a Fekete Péterek nyomása. 1950 után vállalta csak fel a budapesti Játékgyár, hogy a gyerekeknek való kártyákat is gyártsa.

Jellemzően akkoriban még a Fekete Péter valóban fekete volt, egy vidám kisfickó vagy épp abesszín harcos alakját öltve. Aztán már bármi: kéményseprő vagy akár egy kandúr képében is jelentek meg Fekete Péterek. Sőt, mint az első képen láthajtátok, maga Darth Vader is Fekete Péterré vált, és megküzdött Skywalkerrel a gyerekek kezében.